Miért?

Írta: anaina

Itt ülök magányosan. Senki sincs velem. Mindenki elhagyott, és erről én tehetek. Ezt érdemlem, én harcoltam ki magamnak. De mégis bennem motoszkál a miért.

Miért tettem ezt? Miért űztem el mindenkit, aki szeretett? És miért űztelek el téged?

Miért nem volt jó nekem a boldogság? Persze, most mondhatnám, hogy mindent a te érdekedben tettem, de miért hazudnék önmagamnak?
Gyáva voltam, és most is az vagyok. Nem mertem felvállalni érzéseimet. Még előtted sem. Eljátszottam, azt, hogy csak a tested kell. Pedig mindened kellett, a lelked, az illatod, a bőröd érintése, a leheleted, az arcod, a zöld szemeid, és a koromfekete hajad.

Ha behunyom a szemem, a tiédet látom, ahogy a vágy megcsillant benne, amikor belecsókoltam a nyakadba. Beleremegek, ahogy te beleremegtél a leheletembe.

Miért vagy még mindig ilyen hatással rám? Megpróbáltam becsapni magam, megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem szeretlek. Pedig most még jobban szeretlek, mint valaha. De már nem leszel az enyém.
Erre a gondolatra érzem, egy forró könnycsepp csorog le jéghideg arcomon. Miért fáj ennyire?

Hálás vagyok neked. Hálás azért, mert megajándékoztál engem magaddal, a lehető legnagyobb ajándékkal, amit kaphattam. És ezt senki sem veheti el tőlem, senki! Te sem, és a Nagyúr sem. Ez örökké a szívembe égett, és mindenhol velem lesz. Még itt is, ezen a sötét, hideg helyen.

Az emlékeim újra és újra feltörnek. Minden egyes másodperc, amikor együtt voltunk. A lopott pillanatok, amit vagy egy tanteremben, vagy a prefektusi fürdőben töltöttünk. Hányszor hallom, ahogy nevemet suttogod, miközben elragad a kéj. Hányszor látom, ahogy arcodba hullnak éjfekete tincseid.

Sokszor lepereg előttem az utolsó együtt töltött éjszakánk. Hajnalig szeretkeztünk, és egy percet sem pihentünk. Reggel pedig, azt hazudtam neked, hogy kihasználtalak, és már meguntalak, de ezzel nem csak téged bántottalak. Olyan volt, mintha magamra is milliónyi Crutio-t küldtem volna. Muszáj volt ezt tennem… És már megint mentegetem magam, hiszen nem csak így tudtalak volna megvédeni. Kiállhattam volna melletted, de nem tettem. Gyáva voltam. De tudtam, hogy a Nagyúr gyanítja, hogy szeretjük egymást, és tudtam, hogy az egyetlen sebezhető pontod én vagyok. Hát igen, a fene nagy Malfoy önbizalom akkor is megvolt bennem. De az mára eltűnt. Megmaradt helyette a keserűség, és a fájdalom.

A történtek után a halálfalók megtámadták Roxfortot, és én megtagadtam a Nagyúr iránti hűséget. A támadást visszavertétek, és a Nagyúr ismét bujkálásra kényszerült. És ekkor vett elő engem is. Nem ölt meg, tudta, hogy mivel okozhat nagyobb fájdalmat. Azzal, hogy életben hagy, és bezár erre a helyre az emlékeddel.

Nem tudom, hol vagyok, de azt tudom, hogy mindig itt vagy a szívemben. Egy kis melegséget ad, mikor eszembe jut az első csókunk. Emlékszem épp beléd kötöttem valami ürüggyel, és addig nem hagytalak békén, amíg meg nem ütöttél. Saját vérem ízétől elborult az agyam, és én is neked estem. Letepertelek a földre, és úgy ütöttelek, aztán egyszer csak abbahagytam. Egyszerűen elvarázsolt a kiszolgáltatottságod, az hogy azt teszek veled, amit csak akarok. És ekkor visszafojthatatlan vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljalak, és meg is tettem. Ellenkeztél, de csak egy rövid ideig, aztán mohón visszacsókoltál. A Weasley-patkány szakított félbe minket. Szerencsére nem látta mi történt, annyit hitt, hogy csak verekedtünk. Téged felkísért Madame Pomfreyhoz, én meg visszatértem szobámba. Egész éjjel veled álmodtam.

Aztán folyamatosan a nyomodban voltam. Ahol csak lehetett elkaptalak, de már nem bántani akartalak, hanem érezni téged. És te nem ellenkeztél egyszer sem. Nehezen ismertem be magamnak, hogy kellesz nekem. Miután beismertem, le is akartam tagadni, de nem ment. Lassacskán beléd szerettem. Napról napra egyre jobban, és egyre fájóbban.

Tudtam, hogy nem lesz jó vége, mert más oldalon állunk. Bár én sosem akartam halálfaló lenni, sosem akartam apámat követni. De hagytam, hogy sodorjon az ár magával.

„Undorító mardekáros féreg!” Ezt üvöltötted utoljára nekem. Igazad volt. Az vagyok, egy féreg. Nem vagyok más, mert nem álltam ki melletted. Ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni. Bántottalak, és te nem ezt érdemelted. De legalább élsz valahol, és biztos van valaki, aki szeret, és te is szereted. Talán már el is felejtetted, hogy bármi is történt köztünk. De nem! Nem felejthetted el! Ha mégis azzal tényleg megölnél…




Elaludhattam… Könnyek között ébredek. Mi ez? Ez valami zaj! Mintha emberek beszélgetnének… Nem, ezek nem beszélgetnek, ezek kiabálnak… Egyre közelebb érnek a hangok… Félek… Kicsapódik az ajtó, a fény elárasztja a termet, ahol raboskodtam. Elvakít a fényár, már nem is tudom, mióta voltam teljes sötétségben. Amikor valaki takarítani jött, akkor is sötét volt, és a szememet is bekötötték.

Ez a te hangod! Az én nevemet kiáltod. Biztos megint álmodok, ez nem lehetsz te!
Beszélsz hozzám. Mennyire szeretem a hangodat, azt, ahogy a hangokat formázod ajkaiddal, és a hanglejtésedet. Fejemet az öledbe hajtom, és te még mindig beszélsz hozzám. Azt mondod nincs semmi baj, bírjam még ki egy kicsit. Még mindig nem látlak, mert a szemem, nem szokta még meg a fényt. Arcomon könnycseppek gurulnak.
Megkérdezem hát:
- Harry, te vagy az? Tényleg te vagy?

Nevetés… Gúnyos nevetés… Ez ő… És te nem vagy itt. Az egész csak egy álom volt.
Miért ébredtem fel? Inkább haltam volna bele a gyönyörűségbe, amit érintésed, jelenléted okozott álmomban.

Még hallom a hangodat. A nevemet mondod, és azt, hogy örökké itt leszel velem…

Forrás: Üveggyöngyjáték